A határ felé menet
Egy vándorutam során történt...
Bandukolék szépen, komótosan az autóút mentén mikoron vagy 40 foknyi melegség vala. Az út hosszú, a látóhatár üres, kulacsomat pediglen mán surrogóra kiittam vót.
Amint menek, egyre messzibbre nő a távol, lélek nem jár se földön, se levegőben, vizen meg... haj, én járnék, ha vón, de már ideje sem láték! Egyszerre csak hogy, s hogy sem, de tűnik vala elibém a távolban egy magos bádogkerítés. Igyekezvén arra, felfigyeltem egy óriási kapuját annak. S midőn az lévén sarokra nyílva mindkét szárnyán, láttam benne nagy udvart, kis vizes gödröt (s abban vagy 7 gunárt), s a távolba bent egy nagyon apró, kicsiny házacskát.
Kopognék én, amint az megkívántatik, de bolond nem lévén, nyílt kaput csak nem döngetek. Kutatván a kapumelléket csengő után, annak hiányában nem átallottam kiáltozni béfelé, amint azt torkom engedte vót. Se nem láték, se nem hallék mást, csak a gunárokot, mint csapdosának izgatottan a vízben.
Eltanácstalanodék, de tettem vót 1 lépést át a kapualjon, s megállék. S midőn szólongatásom ekkoron sem látszott alább hagyni, a távolban mintha kezdett vón közeledni valaki énfelém. Egy asszony... egy kaszával... két marékra... fölemelve... nem éppen a legbarátságosabb arckifejezéssel... s midőn magam es elindultam őfelé, (s mielőtt akár egyet szólhattam vón hozzája), javában fenyegetőzék:
- Mönjön innét! Mit képzel?!!! Ez birtokháborítás! Ez magánlaksértés! Kótródjék innét, mer' mingyán hílom a rendőrségöt! ...
Midőn az asszonyság kénytelen vót lélegzethez jutni, megragadván az alkalmat (a tőlem megszokott természetes közvetlenséggel), kezdtem vót mondani a lehető legnagyobb illendőséggel:
- Jó napot kívánok! A kapu mindkét szárnyra nyitva, kopogni nem tudtam, csengőt nem találtam, kiáltásomra nem szóltak: kérem, nézze el nekem, hogy megzavartam... Vándor vagyok, órákkal ezelőtt ürítettem kulacsom, szeretnék egy kis vizet kérni, ha megtölthetném véle.
Az asszony kissé lentebb engedvén fegyverét (bár még mindég meglehetősen mogorván) mutatott kissé bennebb az udvarba:
-Arra! - s azzal a lendülettel fordult es vissza, amerről közeledni láttam vót.
Én egyre csak álltam ott, egy helyben, mint kit cövekeltek vón oda.
Se "tessék", se "igyá ozt' hordd el magad", se "viszontlátásra", se "elnézést", se "jó utat"... Utóbb mán magam kezdém vala kellemetlenül lenni, hogy a kasza még csak az ingemet sem hasajtotta vót meg..........
Felocsúdván, megtöltém vala kulacsomot, pár óra múltával már megláttam a határt:
-Megérkeztem, itthon vagyok! - sóhajtott fel egész bensőm, mihelyest közeledni érezte az OTTHONt...