A régi időkből...
Egyszer volt, hol nem vol:
Két régi osztálytársam ezt mondta nekem ballagáskor:
1. Ezt a kis képet neked adom emlékbe, mert te voltál az a személy az osztályból, aki mindig más szemszögből látta/látja a világot.
2. Az együtt töltött 4 év emlékére tartsd meg ezt a fotót rólam. Remélem, majd egyszer sikerül olyan közeget/közösséget találnod, ahova be tudsz illeszkedni.
Számomra e két megszólalás üzenete (ami nagyban tükrözte a közvéleményt): marhára nem tartozol ide, soha nem is tartoztál, nem vagy közénk való, eridj utadra.
Nyers és őszinte: amilyenné magam es váltam az idő folyamán. Megtanultam, hogy a legtöbbször muszáj keménynek lenni (legalábbis annak látszani), még ha sokszor szíved-lelked nem es kívánja. Kordonnal kell elkerítened az érzelmeidet, hogy ne légy függőségben miattuk. Valaki megkötözi, mások láncra verve tartják, de sokan teljesen kezeletlenül áramoltatják őket a szélrózsa minden irányába. Egyik sem egészséges eset.
A magam esetét azért vélem ideálisnak, mert bár a kordon rácsos, alig-alig ér deréknál följebb. Így amellett, hogy a kordon mögött szabad teret biztosítok nekik, azért a rácsokon át-át lehet nyúlni, a kordon fölött pedig meg tudják "érinteni, ölelni" azt, aki/ami a kordonhoz közel kerül. Így a kapcsolatteremtés EGÉSZSÉGES feltételei adottak: mindkét fél védettsége megoldott. Én se félek attól, hogy az érzelmeimet felhasználják "valamire" (pl manipulálnak); a másik félnek sem kell tartania az érzelmeim esetleges súlyától, így nem es annyira ijesztő. :)