A vándor naplójából
"Tudod, sokszor érzem azt, hogy csak én vagyok ébren...
Igyekezem mindenkire maximálisan odafigyelni, igyekszem gondoskodóan fordulni azok felé, akik kérik, imádkozni azokért, akiknek szüksége van Istenre. De gyakran érzem magam egyedül. Tudod, mikor volt az, amikor valaki megölelt? ... Hálás vagyok Bz-nek azért, mert itt volt. Őtőle kaptam egy szívvel teli ölelést, amit körülbelül már fél éve nem.
Szeretnék nem állandóan egyedül lenni és járni az éjjelt, a nappalt, a várost, az erdőt, a folyópatrokat vagy az országot. ... Ritka, nagyon ritka az, amikor egy rövidke időre valaki leül mellém és meghallgat ENGEM... és nem arra kíváncsi, hogy "mit csinálsz manapság?", "van-é munkád, vagy csak lógatod a lábad, mint eddig?", "miért nem végzel el még 1 sulit?", "mit tudsz Petiről, Daniról vagy Dénesről?".
ENGEM senki se kérdez... én mondom MAGAMAT es, de mások nagyon rosszallóan nézik ezt, hiszen nem es kérdezték, nem es érdekli őket, nincsen es hozzája közük.
Nem olyan rossz, nem akarok panaszkodni. De nagyon jól esnék - legalább néha - hogyha valaki a rutinos "hogyvagy" helyett ENGEMET es megkérdene...
Nem jó így és ezt én es érzem. Nem aggódom magam miatt, hiszen nincs es miért.
Sokat sírok és keveset aluszom mostanság.
... én már megközelítően egy éve szeretek valakit... nagyon szeretem.
De a legjobbat akarom neki, ezért igyekszem a legjobb barátja MARADNI. Nem akarom, hogy szenvedjen miattam... őt féltem és őrzöm es, mint egy aluszékony kicsiny mécsest; kárt nem láthatik általam, úgy óvom. .......
Miért kell mindenkinek szenvednie énmiattam s megbotránkoznia énbennem? ...
Tudod... Valakit akkor szeretünk igazán, ha elengedjük... én aztán tudom...
Még senkit nem szerettem így... és még senkinek az elengedésétől nem szenvedtem ennyire. És nincsen, kinek meggyónhatnám, kinek elmondhatnám ÖNMAGAM, aki nem pusztán szemétnek tekintené egy utcagyerek jajkiáltását a szürke ködben, mely a várost időről-időre befödi."