Egy volt menyasszony visszaemlékezései
Emlékszem életem legszörnyűbb napjára. Nem így kellett volna alakulnia: nem mindenki adta áldását aznapi közös ügyünkre. Az egész péntekünk, s az egész szombatunk rettegésben telt el. Félnünk kellett, hisz jelét atda jöttének, kitől bár áldást nem kértünk, méges ártó szárnyakon közelít felénk a dögrovás és az enyészet. Erőinket, örömeinket mind felemészté e gondolat fájdalma: nincs menekvés, ennek meg kell történni, ennek így kell lennie.
Hangomban remegés, sírás facsarja torkomat, légzésem egyre lomhábban hagyja el ajakom és indul újra, kezdődik elölről az egész: amint a lég lassú egymásutánjában gördül be orromon, s hagyja el tüdőmet ismét. "Nem kell ez rút áldás" gondolám, de ez kín szikla-súlya ragada rea szüvemre, s nem engedé.
Karom ránga görcsben, keblem es már roskadoz, lábim alig visznek tova, s várva várom, jőjön el ő, vígyen el messzire attól, ki nékem választottam lőn hosszu éveken átal.
S még talán emlékezem valamire abból, mi elfeledett, múltamnak homályában megbúvik... Nem kell sokat képzelődni, hisz csak egy egyszerű álom foszlott szerte aznap. Nem volt zengő muzsikaszó, nem voltak ünnepi fények, nem volt hangos tánc-zene sem. Szép csendesen eshetett meg, ami csak lehetett. Többen es fájlalták, hogy ezen eset így esett. S a lejátszóból az első dal az én kérésemre szólt: egy temetési ének. Vangelis Conquest of Paradise című elégikus szólamai színezték alá az estet.
Borzasztó érzés ily távlatból, hogy cseppnyi boldogságomat az napon ez adta: a múltamnak egy piciny, elfeledett morzsája. És ezt nem oszthattam meg senkivel. Nem tudtam megosztani, ezért nem is osztoztak vélem mások azon, amit akkor átéltem. Azt az érzést, amit valahonnan mélyről, a múltamból cipeltem magammal, egészen el ide is, hogy ismét meglátogasson nászi ágyamon, s bennem maradjon, mint egy örökké jelen való monumentum.