Jártomban-keltemben
Mikoron egy későoktóberi, csípős szelű délutánon elindultam a dió utóját bégyűjteni az edőn, igen erőst eltévedtem volt. Visszautamat nem lelvén, indulék hát egyenest, merre az út vagyon taposva. Ki es juték nemsokára egy vasúti sínpár mellé, s kezdém azt követni.Út út után következe, s volt annak színe hol vöröses, hol feketés homok, majdan pediglen változék az egyre nagyobbá, keminyebbé, s lészen vala kővé a homok. S lett az mind bővebb, mind puposabb. Midőn se nem láték vala kerítést, se nem láték kaput sem, igy mentem volt egyre messzibb, s mind távolabb. S midőn láték követ halomba' egyre többet, amolyan sejtésem támadt, hogy tán ez mégsem es a senkinek földje.
Távolébb a kerítésnek rácsa, s abban benne gépek sorai álltak, de én azon kívül voltam, messzibb ettül. Amott a sínek, s azon túl a töltés, kettő között kerittés, bizonyára azért, föl ne mehessen oda az ember fia-borja-jószága... S menvén egyre tova, egy legény-forma tekintetét érzem magamra szegeződni. Az mondá nékem, erre nem szokás járni. S megmutatván az irányt, amerre bevisz az út egy városba, illendően búcsút vevék tőle. S menék vala egyre, míg nem egy udvar kellős közepében megálltomban egy koros diófa mellett, a száraz levelek közt több marék lapuló dió felszedegetésére kapom magamat. Közel es, távol es egy teremtett lelket nem lelvén nem kérdezhetém, kié a dió, s hogy szabad-é, kiáltásomra pediglen feleletet sem kaptam volt.
Egész jártomban az erdőn nem szedtem annyi diót, mint akkor ott együltő helyemben. Az a dió szándékosan kellett legyen hagyva ott, hiszen ha kis halomba vagyon az rakva, nem hagyják ott, csak ha nem kell őnekik. Így vittem én azt mind haza és így viselte gondomat a természet (?), a gazda (?), a Jóisten (?).