2015.03.12 07:10

Nos, hol volt, hol nem, valahol „pedig DE”. Éldegélt egy ember, kinek neve Rácz Töhötöm. Pár hónapja költöztek oda egész nagy háznéppel az orosz-ukrajnai háborús övezetbe, a déli frontvonal mentén, egy maga nemében viszonylag nagy alapterületű lövészárokba. Töhötöm – de a többiek csak Piroskának nevezték – közkatonaként teljesített ott szolgálatot.

Bár háborús idők jártak arra felé, békeidőből is kijutott benne: becenevére ezekben az időkben szolgált rá. Ilyenkor elhagyta a helyét és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Ilyenkor „ki tudja merre, merre visz a végzet” kit, de őt a legközelebbi kocsmánál se távolabb, se nem közelebb.

De visszatértekor mindig meglehetősen piros volt az arca – mivel elég messzire kellett gyalogolni, feltételezhetően a fáradtságtól – és kivirult jókedvvel – hiszen ha szabadnapján kipiheni magát az ember, attól mindig jókedvre derül…

Már második hónapja élt a föld alatt, amikor ezen becenevét először megtoldották: ennek is saját története van. Mert bizony a háború nem az örömteliségéről híres, tehát itt sem volt ez másképp. Valamikor igenis rájárt a rúd szerencsétlen katonákra.

A történet egy tábortüzes vacsorán kezdődik, amikor ki-ki elkezdi mesélni a maga történetét: családjáról, gyermekkoráról, barátairól. Emberünk már akkor kitűnt műveltségével, hiszen kulturális dolgokkal aligha hozakodik elő az ember ilyen körülmények között. Mint minden valamire való magyar testvére, maga sem vetette meg a jófajta szőlőbort. Sokat mesélt az ital jótékony egészségügyi hatásairól is. Azon állítását pedig, midőn az ember vérnyomása leereszkedik tőle (ezáltal pedig a szervezetben felgyülemlett adrenalinnal is hasonló történik), bizonyítottnak tekintették azáltal, hogy egy-egy adrenalin-dúsabb akció után sétájáról nem csupán piros arccal, hanem ráadásul pirosló (vérző) orral tért vissza.

Egy szép tavaszi reggelen Piroska utasítást kapott az Anyahajótól (repülőgépbázis):

• Fogja ezt a csomagot és haladéktalanul vigye el a keleti frontra. Olyan fémtartozékok vannak benne, amikből kifogytak, ezért utánpótlásra van szükség sürgősen.

Metál-nagyi egyik karját is levitte egy (állítólag akkor MÁR hatástalanított) bomba, pótlására pedig speciális kütyük kellettek. (Hát igen, a törzsőrmester urat természetesen csak a háta mögött becézték így: egy kísérleti fázison már átesett robotkatona volt.) De figyelmeztették, hogy „az út 1450”, legyen óvatos és körültekintő, idegenekkel pedig ne álljon szócsatába az úton, egyszerűen csak lője le. Fölhívták figyelmét továbbá arra is, hogy az emberek néha éjszaka fájdalmas üvöltést hallanak a távolból, amit valami farkasembernek tulajdonítanak.

Piroska megköszönte a tanácsokat és elindult pajzán dalokat dúdolgatva. Ment, mendegélt az úton, se jobbra, se balra nem letérve. Hát egyszer csak a betondzsungel mélyén egy villanypózna mögül elébe toppan egy szatír (a „Farkasember” névre okkal szolgált rá).

• Hát jó reggelt, Piroska – köszöntötte illendően – hová mégy?
• Metál-nagyihoz megyek, mert nem érzi jól magát. Kalasnyikovot is viszek a hátamon: ha kérsz, kapsz belőle te is… ahová akarod.
• Derék! Hát szűzi virágot nem akarsz-e vinni neki? Az én nagyim mindig szerette a világot.
• Mondasz valamit… De hol találok én itt valamire valót, egyet is?
• Kicsit bentebb az úttól akadnak elég szemrevalók. Végy egy vázára valót, kösd meg és ügyelj, ki ne száradjon, el ne hervadjon, míg odaérsz.

Katonánk már indult volna, amerre a farkas intett, hogy „erre kakas, erre tyúk”, de hirtelen megtorpant és visszafordult:

• Te farkas… te nagyon jó életet élsz…
• Á, ne hidd. Én a szárba szökkent kukoricát szeretem. Egész csövet képes vagyok magamba fogadni olykor. De erre felé nagyon ritka.

A válaszban megnyugodva Piroska elkezdte szemügyre venni a választékot: haj, egyik szebb volt, mint koszos… rajt’ még bizonnyal nem szántott emberi kéz. Több se kellett máris megkísérelt csokrot kötni belőle. A farkas meg rögvest futásnak eredt, meg sem állt Metál-nagyiék táboráig. Észrevétlen besurrant az egészségügyi sátorba, ahol nem volt más, csak ők ketten meg a szundikáló orvos…

Nem sokkal később Piroska is odaért: a csodaszép csokor már a fáradtságtól elaléltan kókadozott a díszkötésben. Akkor már senkit nem látott a táborban (bizonnyal bevetésen vannak), hát kénytelen egymaga fölfedezni a tábort; nagy nehezen rátalál arra a sátorra, amit keresett. Belépvén oda nagyon elcsodálkozik: minden szanaszét hevert a földön. Látta a farkast is, amint egy fecskendő állt ki belőle. Hörgést hallott az egyik sarokból, amit egy nejlonfüggöny takart (föltehetően ott helyezkedett el az árnyékszék). Az ólomüveges mobilkabinban pedig hibernált állapotban lógott fejjel lefelé a törzsőrmester úr. A kis szűzi virág nem kifejezetten örült a földön futkározó rágcsálóknak, s ennek jelét is adta. Ebben a pillanatban a függöny mögül egy férfi ugrott elő: szétszabdalt fehér köpenyéből kilátszott tetovált válla, valamint következtetni lehetett kissé kidolgozott karjaira. Ő volt a doktor, aki biztosította arról, hogy a farkas 72 órás dózist kapott, nem tér magához egy ideig.

Piroska odaadta a csomagot a doktornak, átadta a hozzá való üzenetet és már indult is kifelé a szabadba virágot ültetni, amikor az orvos közölte, hogy a műszervek is elfogytak. Így szegény kis virágot már nem fogja elültetni senki…

No, ekkor szilárdult meg végérvényesen nevének előtagja és azóta hívják őt Vérpiroskának.

 

Idézett források:

L’art pour l’art

Székely himnus

Emberek

Csujogató/népköltés