Volt egy régi-régi Karácsony...
Régen történt, még meg sem születtem, még csak pajzán gondolatban sem fogantam, mikoron ez megtörtént volt. Öreg felmenőmmel esett ez. :)
Tél vala akkoron, s naaagyon hideg: a felhő havat szórt a földre, mint akkortájt a szakácsné a konyhán a karácsonyi süteményekre a porcukrot. 1920 utáni évben jártunk már. Megtört szívű emberek, részekre szakajtott családok, megrendült szívek jártak a hideglelés utcáin.
December vala,
Krisztusnak hava;
Áldott egy este:
Fagyos Szenteste.
Fűtetlen házban,
Messzi tanyában
Élt egy kis ember
Magában, csendben.
Nem volt senkije:
Sem egy gyermeke,
Nem volt asszonya,
Nővére, bátyja.
De méges vót néki
Kutyája, Morzsi.
Éjfél felé járt az óra,
El es ment ő a templomba.
(Megtöretés idejében
az embernek hite legyen.
Mert ha azt es veszni hagynád,
Hogy véded meg lelked lángját?)
Ment emberünk, ment a Morzsi:
A bácsi be, a kutya ki.
Ki hallott már, hogy templomba
Állatot valaki hozna!?
Megköté bátyám odakinn,
"Várj itt, kigyüvök a végin."
Hát a Morzsa várja-várja,
Átfázott már az irhája:
El es rágja a kötelet.
Kívánta mán a meleget.
Futott-futott, jaj, de merre!?
El es vót immán tévedve!
Szakadó hó és fagyos szél,
Ó, engem hova vezettél!?
Megállott egy kapualjban;
Eltemetődött a hóban.
Benn a házban, hol egy fűtött szoba fényt árasztott ablakán, éldegélt egy fiatalka asszony a férjével (Nevezzük az asszonyt Bözskének, az urát Miskának). Ez a "család" templom egerénél nem lévén gazdagabb (hisz gyermekük se vót nékik akkor), igen szerényen, csendesen élték napjaikat; igy vót ez akkor es. Még elejibé hallva hallták vól ama szelíd nyüszítést, s ama finom kaparást, minek utána halkulván ezen hangok, Bözske néni kíváncsisága lőn egyre nagyobb és nagyobb. Kimenének hát annak okáért mindketten, mígnem rálelnek vala ama kicsi, összegömbölyödött állatra a kapualjban.
Morzsa már nem vacog, hanem ott melegszik a kemence oldalában, langyos tejet lefetyelvén. Így került a Morzsa kutya a családomhoz, s kapta a nevét. Ottan es maradott tavaszig. Hanem egy szép, tavaszi reggelen Bözske néne kinyitá az kaput, s kívül tevén a félfán, mondá vala Morzsának: "Eriggy haza, kerídd meg a gazdád, aki mán bizonnyal keres."
Néztek egymásra némán, tanácstalanul, de nem vót mit tönni. Morzsának mönnie köllött. Bözske néne - fájón ugyan - sarkon fordult és betette maga után a kaput. Elindula befelé, de valamiben kicsit megbotlik. Valami gomolyag vót a lábánál. "Morzsa!" - kiáltott az asszony (hogy meglepettségében-é, vagy inkább öröme vót-é nagyobb, azt maga se tudta vón ögmondani)...
Abban a pillanatban Bözske és Miska megértették... Többé nem búcsúztak el egymástól: Morzsa a végnapjait es ottan élte meg a maga egyszerű, DE ÖRÖK hűségében. :)